5.:szállás, szikra

*Barbi*

Még mielőtt a sikítás közelebb ért volna, elfutottunk a másik irányba. Csak futottunk, futottunk és nem értettem, hogy Salimék miért nem fáradnak már el...mert én elfáradtam...ha Dev nem fogja a kezem és nem húz maga után, én biztos feladtam volna...a tüdőm felmondta a szolgálatot...de ekkor megálltunk.
-Itt vagyunk.-szólalt meg Salim. Hihetetlen...nem is lihegett. Én csak hörögni tudtam.
Dev rám nézett, majd a kezünkre, majd megint rám, mosolygott és elengedte a kezem.
-Kö-köszönöm- nyögtem ki mielőtt elfordult volna.
-Szivesen-mosolygott.
-Bemehetnénk végre?-hallottam Chahel hangját.
-Nyugi, Chahel, hagyjuk a szerelmeseket...-mondta nem kicsit félreérthető hangon. Erre Dev rávetette magát. Ránéztem Chahel-re, olyan...'csak mi vagyunk normálisak ezen a világon, ugye?' nézéssel. Ő is ugyanígy nézett vissza rám.
-Jól van, jól van-nyögte ki Salim két röhögőgörcs között.-Mostmár tényleg menjünk be, mielőtt ideérnek.
Jól megnéztem a házat. Két-nagyon öregnek kinéző-ház között állt, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt összedől. Fadarabokból, meg-innen megállapítva-sárból tákolták össze...
-Ne félj, Barbi-nyugtatott meg Salim.-Ez a ház már évtizedek óta áll. Nem fog összedőlni.
-Mondd csak, te olvasol a gondolataimban?-kérdeztem nevetve.
-Nem, inkább a pillantásodból-kacsintott rám.
Bementünk. A ház belülről...nos, szöges ellentéte volt annak, amit kívülről láttam. Kívülről úgy látszott, mint aki mindjárt összedől...élettelenül... Ezzel szemben belülről olyan volt, mint egy megbolondult hangyaboly. Tele volt élettel, mindenki kiabált, vagy hindiül, vagy angolul, de annyira egybefolyt az egész, hogy nem értettem egy kukkot se. Egy ideig csak álltam ott levegőért kapkodva, majd összeszedtem magam és belevetettem magam a tömegbe a fiúk után. A konyhába mentek. Már amennyire konyhának lehetett nevezni azt a 'szobát'. Mosogató, csap nem volt, csak egy nagy hordó, tele vízzel. A sütőre ráfért volna egy alapos zsírtalanítás és a konyhapultot sem ártott volna letörölni...de az asszony, akit benne láttam törölgetni, nos, ő volt az egész helyiségben a legfurcsább. Kövérnek ugyan nem lehetett nevezni, de soványnak sem. Haja-mint az ittenieknek mind-fekete volt, amit egy hatalmas kontyban viselt a feje tetején. Nagy, madulavágású, barna szemeivel gyengéden bámulta az edényt, amit éppen törölgetett. Úgy látszott, szeret törölgetni. Kicsi orra volt és telt, piros ajka. Rongyokból összevarrt ruhát viselt, gondoltam, ez a mindennapi viselete. Oldalt állt nekem, így csak az arcának bal felét láthattam. Ám, mikor észrevette a fiúkat és engem belépni konyhába, felénk fordult. Én visszahőköltem. Az arca bal felén a hajvonalától egészen a nyaka aljáig egy hatalmas, mély, vörös, ám már begyógyult seb volt.
Próbáltam nem odanézni, ezért hát a szemébe néztem.
-Sziasztok fiúk!-mosolygott rá szélesen Salimra, Chahelre és Dev-ra az asszony.
-Szervusz, Nagina-mondták egyszerre.
-Kit hoztatok nekem már megint?-nézett felém és kicsit elhalványult a mosolya.-ő nem idevalósi.-ez nem kérdés volt, hanem megállapítás.
-Nagina...-kezdte Salim.-Ő itt Barbi...Igazad van, nem idevalósi. Külföldi. Arra gondoltunk, elszállásolhatnád őt egy időre...csak amíg kitaláljuk, hogyan juttassuk vissza.-tette hozzá gyorsan, amikor meglátta a nő arckifejezését.
-Salim...tudod, hogy mindig, ha bajban voltatok vagy hoztatok valakit, én segítettem. De ő...ha megtudják, hogy itt van...nagy bajt hozhat a fejemre.
-Tudjuk, Nagina...de ha az utcán marad, azzal még nagyobb veszélynek tesszük ki.
Még jó, hogy nem mondtam el nekik, hogy modell is vagyok...ráadásul világhírű...mondjuk ide szerintem még nem nagyon jutott el a hírem, de mégis, ha megtudják...biztos, hogy megszabadulnak tőlem...ígyhát egyet tehetek...nem mondom el.
Nagina sóhajtott egyet. Majd még egyet.
-Jól van.-mondta.-De csak ameddig feltétlen szükséges!
-Hát persze, Nagina, köszönjüük!-mindhárman adtak az asszonynak egy puszit.
-Ne feledjétek...
-Tudjuk, tudjuk, csak ameddig feltétlen szükséges.
-Akkor Barbi, kísérj ki minket, légyszí...vagyis...megmutatjuk neked az utat kifelé, aztán megyünk.
-Rendben.-bólintottam és követtem őket visszafelé. Ha ők nincsenek, biztosan eltévedek.
Az ajtóban mindhárman visszafordultak. Úgy éreztem, most nekem kell köszönetet mondanom...
-Fiúk...én...nagyon köszönöm, amit értem tettetek...tényleg kedvesek vagytok.
-Ugyan már, semmiség...-hatódott meg Salim, majd-legnagyobb meglepetésemre-megölelt. Visszaöleltem.
Aztán Chahel is jött megölelni...nehogy már kimaradjon a sorból. Utána kimentek. Már csak én és Dev maradtunk az ajtó előtt.
-Dev...neked is köszönöm...hogy nem engedted el a kezem...amikor futottunk...nem tudom, hol lennék most, ha nem fogtad volna...
-Én tudom...itt. Mert anélkül is bírtad volna.
-Azt te csak hiszed.
-Nem. Azt én csak tudom.
-Majd megedződöm.
-Ne...-komorult el.-ne akarj megedződni.
-Ne haragudj...-mondtam és megöleltem.
-Semmi baj csak...te még nem tudod, hogy élnek az itteni lányok.
-De én nem vagyok itteni..-suttogtam a pólójába.
-Addig örülj-mondta majd elengedett.
Egy pillanatra találkozott a tekintetünk...majd rögtön el is kaptuk...de nem tudtunk úgy tenni, mintha nem történt volna semmi...mintha nem robbant volna föl egy szikra...
-Szia, Barbi!-lépett ki az ajtón.
-Várjatok!-kiabáltam utánuk.-látlak még titeket?-többes számban mondtam, de csak Dev-ra néztem.
-Meglehet-kacsintott rám.
Miután elmentek még sokáig néztem azt az egy helyet, ahol eltűntek.