5.:szállás, szikra

*Barbi*

Még mielőtt a sikítás közelebb ért volna, elfutottunk a másik irányba. Csak futottunk, futottunk és nem értettem, hogy Salimék miért nem fáradnak már el...mert én elfáradtam...ha Dev nem fogja a kezem és nem húz maga után, én biztos feladtam volna...a tüdőm felmondta a szolgálatot...de ekkor megálltunk.
-Itt vagyunk.-szólalt meg Salim. Hihetetlen...nem is lihegett. Én csak hörögni tudtam.
Dev rám nézett, majd a kezünkre, majd megint rám, mosolygott és elengedte a kezem.
-Kö-köszönöm- nyögtem ki mielőtt elfordult volna.
-Szivesen-mosolygott.
-Bemehetnénk végre?-hallottam Chahel hangját.
-Nyugi, Chahel, hagyjuk a szerelmeseket...-mondta nem kicsit félreérthető hangon. Erre Dev rávetette magát. Ránéztem Chahel-re, olyan...'csak mi vagyunk normálisak ezen a világon, ugye?' nézéssel. Ő is ugyanígy nézett vissza rám.
-Jól van, jól van-nyögte ki Salim két röhögőgörcs között.-Mostmár tényleg menjünk be, mielőtt ideérnek.
Jól megnéztem a házat. Két-nagyon öregnek kinéző-ház között állt, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt összedől. Fadarabokból, meg-innen megállapítva-sárból tákolták össze...
-Ne félj, Barbi-nyugtatott meg Salim.-Ez a ház már évtizedek óta áll. Nem fog összedőlni.
-Mondd csak, te olvasol a gondolataimban?-kérdeztem nevetve.
-Nem, inkább a pillantásodból-kacsintott rám.
Bementünk. A ház belülről...nos, szöges ellentéte volt annak, amit kívülről láttam. Kívülről úgy látszott, mint aki mindjárt összedől...élettelenül... Ezzel szemben belülről olyan volt, mint egy megbolondult hangyaboly. Tele volt élettel, mindenki kiabált, vagy hindiül, vagy angolul, de annyira egybefolyt az egész, hogy nem értettem egy kukkot se. Egy ideig csak álltam ott levegőért kapkodva, majd összeszedtem magam és belevetettem magam a tömegbe a fiúk után. A konyhába mentek. Már amennyire konyhának lehetett nevezni azt a 'szobát'. Mosogató, csap nem volt, csak egy nagy hordó, tele vízzel. A sütőre ráfért volna egy alapos zsírtalanítás és a konyhapultot sem ártott volna letörölni...de az asszony, akit benne láttam törölgetni, nos, ő volt az egész helyiségben a legfurcsább. Kövérnek ugyan nem lehetett nevezni, de soványnak sem. Haja-mint az ittenieknek mind-fekete volt, amit egy hatalmas kontyban viselt a feje tetején. Nagy, madulavágású, barna szemeivel gyengéden bámulta az edényt, amit éppen törölgetett. Úgy látszott, szeret törölgetni. Kicsi orra volt és telt, piros ajka. Rongyokból összevarrt ruhát viselt, gondoltam, ez a mindennapi viselete. Oldalt állt nekem, így csak az arcának bal felét láthattam. Ám, mikor észrevette a fiúkat és engem belépni konyhába, felénk fordult. Én visszahőköltem. Az arca bal felén a hajvonalától egészen a nyaka aljáig egy hatalmas, mély, vörös, ám már begyógyult seb volt.
Próbáltam nem odanézni, ezért hát a szemébe néztem.
-Sziasztok fiúk!-mosolygott rá szélesen Salimra, Chahelre és Dev-ra az asszony.
-Szervusz, Nagina-mondták egyszerre.
-Kit hoztatok nekem már megint?-nézett felém és kicsit elhalványult a mosolya.-ő nem idevalósi.-ez nem kérdés volt, hanem megállapítás.
-Nagina...-kezdte Salim.-Ő itt Barbi...Igazad van, nem idevalósi. Külföldi. Arra gondoltunk, elszállásolhatnád őt egy időre...csak amíg kitaláljuk, hogyan juttassuk vissza.-tette hozzá gyorsan, amikor meglátta a nő arckifejezését.
-Salim...tudod, hogy mindig, ha bajban voltatok vagy hoztatok valakit, én segítettem. De ő...ha megtudják, hogy itt van...nagy bajt hozhat a fejemre.
-Tudjuk, Nagina...de ha az utcán marad, azzal még nagyobb veszélynek tesszük ki.
Még jó, hogy nem mondtam el nekik, hogy modell is vagyok...ráadásul világhírű...mondjuk ide szerintem még nem nagyon jutott el a hírem, de mégis, ha megtudják...biztos, hogy megszabadulnak tőlem...ígyhát egyet tehetek...nem mondom el.
Nagina sóhajtott egyet. Majd még egyet.
-Jól van.-mondta.-De csak ameddig feltétlen szükséges!
-Hát persze, Nagina, köszönjüük!-mindhárman adtak az asszonynak egy puszit.
-Ne feledjétek...
-Tudjuk, tudjuk, csak ameddig feltétlen szükséges.
-Akkor Barbi, kísérj ki minket, légyszí...vagyis...megmutatjuk neked az utat kifelé, aztán megyünk.
-Rendben.-bólintottam és követtem őket visszafelé. Ha ők nincsenek, biztosan eltévedek.
Az ajtóban mindhárman visszafordultak. Úgy éreztem, most nekem kell köszönetet mondanom...
-Fiúk...én...nagyon köszönöm, amit értem tettetek...tényleg kedvesek vagytok.
-Ugyan már, semmiség...-hatódott meg Salim, majd-legnagyobb meglepetésemre-megölelt. Visszaöleltem.
Aztán Chahel is jött megölelni...nehogy már kimaradjon a sorból. Utána kimentek. Már csak én és Dev maradtunk az ajtó előtt.
-Dev...neked is köszönöm...hogy nem engedted el a kezem...amikor futottunk...nem tudom, hol lennék most, ha nem fogtad volna...
-Én tudom...itt. Mert anélkül is bírtad volna.
-Azt te csak hiszed.
-Nem. Azt én csak tudom.
-Majd megedződöm.
-Ne...-komorult el.-ne akarj megedződni.
-Ne haragudj...-mondtam és megöleltem.
-Semmi baj csak...te még nem tudod, hogy élnek az itteni lányok.
-De én nem vagyok itteni..-suttogtam a pólójába.
-Addig örülj-mondta majd elengedett.
Egy pillanatra találkozott a tekintetünk...majd rögtön el is kaptuk...de nem tudtunk úgy tenni, mintha nem történt volna semmi...mintha nem robbant volna föl egy szikra...
-Szia, Barbi!-lépett ki az ajtón.
-Várjatok!-kiabáltam utánuk.-látlak még titeket?-többes számban mondtam, de csak Dev-ra néztem.
-Meglehet-kacsintott rám.
Miután elmentek még sokáig néztem azt az egy helyet, ahol eltűntek.

4.:két világ találkozása

*Barbi*

-...te, szerinted ki ez?
-Nem tudom, de nem idevalósi, az biztos...
-Nagyon szép...biztos, hogy nem idevalósi...
-Ezzel azt akarod mondani, hogy Arshia csúnya?
-Nem, csak azt mondom, hogy nem idevalósi.
-De...
-Hagyjátok abba a veszekedést, fiúk, mindjárt felébred!
Csak hallgattam a hangokat, és először nem is értettem...át kellett kapcsolnom "angol mód"-ba, pedig a fejem lüktetett...mintha a szívem az agyamba költözött volna. Lassan kinyitottam a szemem. Három indiai srác állt fölöttem, és csak néztek rám.
-Fölkelt.-szólalt meg a magasabbik. Már innen fekvő helyzetből nagyon magasnak tűnt.
-Látjuk, Salim...-ez a legkisebb volt. Á, szóval Salim.
-H-ho-hol vagyok?-nyögtem ki. A szavak égették a dobhártyám.
-Mumbai-ban...
-Hát, nem a legfényesebb részén, de azért...
-Hé, fiúk, ne szívjátok már el előle a levegőt!-szólalt meg Salim is(te jó ég, mennyit tanultam 2 perc alatt).
Felültem. Itt ki is merültem, úgyhogy a három fiú segített felállni...hmm, az egyik elég cuki...csak bár ne lenne indiai...ne érts félre, nem vagyok fajgyűlölő, csak sosem egy mumbai-i fiúval képzeltem el az életem...
-Hogy hívnak?-kérdezte tőlem Salim.
-Barbara...de hívjatok csak Barbinak.
-Én Salim vagyok, ők pedig itt Chahel-mutatott a legkisebbikre-és Dev-mutatott a cukira.
-Sziasztok!
-Szia!-mondták egyszerre.
Oké, idáig eljutottunk. És most?

*Dev*

Tudtam, hogy most ő is arra gondolt, amire mi...hogy mi lesz ezután.
-Körbevezessünk?-ajánlottam fel.
-Az jó lenne, köszönöm-igazi úrihölgy, gondoltam...mit csinálhat itt?
Körbevezettük...nos, ez annyit jelentett, hogy bemutattuk neki a zöldségest, a cipőárust, ja, és az összes embert, aki szembe jött...hát igen...tudom, hogy nem valami mozgalmas környék...itt lustulnánk egész nap, ha azok a nyomorult katonák nem jönnének minden napszakban...
Megnyúltak az árnyak...eddig észre sem vettem, mennyi ideig mentünk körbe-körbe az utcákon.
-Hol fogok aludni?-kérdezte Barbi.
Tényleg...erre eddig nem is gondoltunk.. nem aludhat az utcán, hiszen bármikor elrabolhatják, miközben mi alszunk...az egyetlen lehetőség, ha...
-Vigyük el  Naginához!-ajánlottam fel.
-Ő meg ki?-kérdezte Barbi.
-Ő egy nagyon kedves hölgy, aki bármikor a segítségünkre van... és legalább ott biztonságban leszel...
-Biztonságban? Mért kell biztonságban lennem?
-Mert errefelé...nagy a fajgyűlölés...és bárkit, aki nem hasonlít rájuk, legyilkolják...ezért bujdosnak itt az emberek.
Sikítást hallottam...
-Jaj, ne-sóhajtott Salim.
-Csak emlegetni kellett őket...

3.:Sajátos megérkezés

*Barbi*

Hétfőn pont nem volt egy fotózásom se, meg azt mondtam az ügynökségen, hogy még ki kell pihennem a Vogue fotózást, és nem mentem be. Egy igazi csajos napot akartam tartani, tudod, kilakkozom a körmöm, egész nap romantikus filmeket nézek, este meg horrort... Úgyhogy, gondoltam lemegyek a legközelebbi Rossman-ba egy új körömlakkért, meg még néhány apróságért. Nem a legjobb ruhámat vettem, csak egy farmert meg egy csíkos, félvállas pólót, elvégre tavasz van, vagy mi.
Útközben azon gondolkodtam, vajon mikor találom meg az igazit...ez egy kicsit morbidul hangzik(boltba menet ezen godolkozni!), de ez már egy ideje foglalkoztatott...hogy milyen lehet Ő...eddig is voltam szerelmes, de azok általában hamar véget értek. De milyen lehet, az igazi...sosem képzeltem magam elé, nincs pasiideálom, mert úgy gondolom, ha rám talál Ő, akkor ne legyenek előtte semmiféle gyenge képzelgéseim...
Nem nagyon figyeltem, merre megyek, elvégre nem tűsarkúban, csak tornacipőben voltam. Nemrég vettem...elég vicces kedvében volt a gyártója, az van ráírva, 'This is not a shoe'...most komolyan, kinek jut ilyen az eszébe? Jó, hogy azt nem ráírta, hogy ez nem egy cipő, hanem egy zsiráf...
Esküszöm, nem vagyok normális...ilyeneken agyalok...ha az emberek tudnák...
Már csak két sarokra voltam a bolttól...befordultam...már csak egyre...
Egyszer csak valaki elkapott hátulról. Sikítani próbáltam, de a fejemre szorított egy alkohollal átitatott rongyot. Így utólag visszatekintve semmire sem mentem volna a sikítással, mert az egy eléggé kihalt útszakasz, néha-néha jár arra valaki...de arra rövidebb...
Rázkódásra keltem...nem bírtam megmozdulni. Sem a szememet kinyitni. Csak a fülem volt jó.
-Akkor most hova?
-Hát a repülőtérre.
-És mihez kezdünk vele ott?
-Felrakjuk az első gépre.
-Jó, de ha olyan helyre kerül, ahol sokan ismerik? Akkor esélyünk sem lesz a tervünknek...
-Kuss, akkor majd felrakjuk az első...mi ez a nesz? Várj. Felébredt. Adok neki még egyet, jó?
-Felőlem...
Valami a kezembe szúrt. Megint elájultam...
Most nem rázkódásra ébredtem...ez rosszabb volt. Mintha a gyomrom liftezne...csakúgy magától. Kinyitottam a szemem. Elég sötét volt, úgyhogy pislogtam egy párat, mire megszoktam. Körülnéztem. Olyan raktár-félének tűnt...de mitől az érzés a gyomromban? Megint körülnéztem. Ezúttal felfedeztem egy hajóablak méretű ablakot. Kinéztem rajta. Majdnem elsikítottam magam...alattam nem volt semmi...csak felhők...de a felhőkön nem lehet utazni...akkor ez nem lehet már, mint egy...
-Mint egy repülő...-mondtam ki hangosan.
Odarohantam az ajtóhoz. Be volt zárva. Hát persze. Dörömbölni kezdtem rajta. Kiabáltam...semmi...senki nem hallotta meg. Aztán egyszer csak megváltozott a légnyomás. Úristen, zuhanunk, gondoltam. Valahol egy ejtőernyő? Bár semmit nem érek vele, mert sehol egy kijárat, de...egy próbát megért. Odamentem az ablakhoz...ha már mind meghalunk, legalább még egyszer látom a napfényt...
Egy igen lepukkant repülőteret láttam magam alatt. Hoppá...nem is zuhanunk. Csak leszállunk. Hoppá.
A gép kis huppanással ért földet. Odarohantam az ajtóhoz...hamarosan kinyitják...kellenek a csomagok.
A kulcs elfordult a zárban...kíváncsi vagyok, hova érkeztem...lenyomják a kilincset...csak ne valami pókokkal, kígyókkal teli helyre...lassan kinyílt az ajtó...az összes többi hely megfelel...
Egy indiai férfi állt velem szemben és farkasszemet néztünk.
-Hé, hát te meg hogy kerülsz ide?-szólalt meg angolul.
-Fogalmam sincs.-válaszoltam. Még jó, hogy a gimiben nem a németet választottam...
-Valami kém vagy?
-Nem hiszem.
-Akkor menj!
-Oké...-azt elfelejtettem megkérdezni, hogy pontosan hol vagyok, de gondolom, Indiában.
Megkérdeztem az egyik arra járó nőt, hol is vagyok, de nem értett angolul és csak rázta a fejét és zagyvált mindenfélét. Gondolom, hindiül...vagy hogy beszélnek itt.
Elindultam hát, hogy valami hasznosat is csináljak. Kéne találni valahol egy telefont...bár nem hiszem, hogy ez itt megoldható, mert az egyik utcatáblán ezt olvastam: Mumbai, de ahogy elnézem, ez nem a felhőkarcolós része...valószínűleg Mumbai nyomornegyedébe érkeztem...
***
Ahogy az utcákon sétáltam végig, mindenki megbámult...most azért, mert fehér vagyok, vagy van rajtam valami? Már ott tartottam, hogy megállok egy ablakban megnézni magam, amikor hirtelen sikolyokat hallottam magam mögül. Mielőtt hátranézhettem volna, egy égő férfi futott el mellettem. Vagy egy métert ugrottam oldalra...majd utolérte a sikoltozó tömeg is. Én a falhoz lapultam, de ott sem voltam biztonságban. Valaki ordibált nekem és mutogatott előre...gondolom, azt akarta, hogy meneküljek...hát menekültem. Viszont a talaj gödrös volt, az emberek pedig lökdösődtek, így elestem. Próbáltam behúzódni valahova, de mindenhol emberek voltak...lábak és szoknyák között bolyongtam...egy kislány is elesett...kinyújtottam felé a kezem, de nem értem el...elsodorták...a fejem koppant valakinek a térdén...elsötétült minden...

bemutató:3

Ez egy home-make videó, ami bemutatja a sztorit magát;) 100 oldalmegjelenítés*.* köszönöm^^ <3

2.:egy másik élet dióhéjban

Éhes vagyok. Nem hiszem el. Már megint. Amikor a gyomrom újra megkordult, ránéztem Chahelre, kinek a neve azt jelenti, 'lelkes', és a szememmel üzentem: megint lopnunk kell. Ő némán bólintott és odalépett Salim-hoz.
-Tesó...figyu...éhesek vagyunk...
-Nyugi, tesó, lesz kaja...csak legyetek türelemmel...nyugi. Én is éhes vagyok.
Mintha ezzel sokat segítene, gondoltam magamban. Nem bírom. Kész. Meghaltam.
-Dev!
-Igen?-néztem bosszúsan Chahelre, aki megzavarta önsajnálatomat.
-Jól vagy, tesó?
-Jól vagyok...kicsit éhesen, de jól-kicsit.
-Én is, nyugi. De a főnök nem enged lopni. Azt mondja, mindjárt érkezik valami szállítmány. Persze, majd pont neki hoznak egy kocsinyi kaját! De hát, ha ő mondja...
-Remélem, igaza van...-ingattam a fejem reményvesztetten.
-Én is, tesó...én is.
***
Arra keltem, hogy Chahel rázza a vállam.
-Mi van már?-fordultam az oldalamra.
-Ébredj, tesó, itt a kaja!
Kipattant a szemem. Kaja! Már én is éreztem...már mérföldekről megéreztem volna. A friss gyümölcs és a konzervkaja még sosem volt ilyen csábító számomra...najó egyszer...vagy kétszer...mindegy! A lényeg, hogy éhes vagyok. És itt van kaja. Tehát a kaja rossz helyen van. Nem itt kéne lennie, hanem a hasamban...
Idáig jutottam a gondolatmenetemben, amikor csak azt vettem észre, hogy rávetem magam a hozzám legközelebb lévő almára...ó, az a ropogós héj...a fogaim szinte belesajdultak az édes lébe, ami hirtelen elöntötte őket...ahogy egyre jobban rágtam...mit rágtam, zabáltam, úgy lett egyre édesebb az alma...nem tudom, miért, biztos van rá valami magyarázat...de most nem érdekelt a magyarázat...csak az alma és én...
Egyik almát toltam be a másik után, a maggal sem törődve, csak rágtam és nyeltem, rágtam és nyeltem...aztán felfedeztem a banánt...új étel szegény, kimerült hasamnak! Majd egy konzerves gyümölcsöt is kinyitottam...
Amikor mindennel végeztem, jóllakottan és kimerülve lerogytam barátaim mellé. Ők is ugyanolyan kimerültnek tűntek, mint én.
-Nah, ez elég lesz egy jó darabig-szólt Salim.
-Hú, de jól laktam...-sóhajtott Chahel.
Én csak ültem ott, nem szóltam egy szót sem, csak boldogan, teli hassal elaludtam...

1.:Az életem dióhéjban

A Gettómilliomos előzetese<3

Már megint. Kezek értek az arcomhoz, miközben már majdnem futottam. Valaki még egyet igazított a ruhámon. A ruhám...szemet gyönyörködtetően lágy esésű, arany ruha...már ezért is megéri ezt a munkát végezni. A ruhák miatt. A hajamba még egy csatot tűztek, hogy megálljon. Valaki hajlakkot fújt rá. Ahogy lépkedtem, mellettem a sok sminkessel, ruhással és statisztával, megláttam a Vogue feliratot. Ekkor tudatosult bennem újra...egy fotózáson vagyok. A Vogue fotózásán. Franciaországban! Mindig is erről álmodtam, de 13 éves koromig legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valóra is válhat.
És most itt állok. A kamera engem vesz és csak annyi a dolgom, hogy mosolygok és pózolok. A világ legegyszerűbb munkája. Amikor a fotós azt mondja assez, mindenki elkezd pakolni és a fények is kialszanak. Én egy statiszta vezetésével visszatérek az öltözőmbe. El sem hiszem! Jövő héten én (én!) leszek a címlapon!
A repülőn vissza Magyarországra csak azon járt az eszem, hogy lehetek ilyen szerencsés. 6.-ban még azon törtem a fejem, mihez is kezdjek majd magammal...és most...most, 19 évesen világhírű modell lettem! Még nekem is furcsa kimondani azt, hogy világhírű. Nem szeretek így tekinteni magamra. Csak mint egy modellre, aki imádja a munkáját.
Amikor a repülő leszállt Ferihegyen(nekem örökre ferihegy marad, ha valaki feszegeti, akkor Liszt Ferihegy), megpróbáltam megbújni a tömegben hátha nem vesz észre senki. Ne érts félre, szeretem a rajongóimat, de nagyon fáradt voltam. Persze azért egy-két lesifotó biztos készül rólam. Azt sosem úszom meg.
Amikor hazaértem kicsi, pesti lakásomba, azon gondolkoztam, eddig mért nem raboltak még ki. Hiszen bárki meg tudja kérdezni a szomszéd nénit, hogy ki lakik itt. Persze, itt nem sokan ismernek, ígyhát itt nem is keres senki...
Lepakoltam a bőröndöm, lemostam a sminkem, átöltöztem pizsamára és ledőltem az ágyamra zenét hallgatni. Cazzette-Beam me up-ot hallgattam. Iszonyú jó szám. 'I think we're getting closer...don't stop now, off the ground...higher than a supernova...don't look down...don't look down...' Ezt hallgattam, aztán elaludtam...
***
Hál' Istennekm másnap vasárnap volt, így bármeddig aludhattam...már ameddig anya fel nem hívott.
-Halóó?-szóltam bele álmosan.
-Barbi? Felébresztettelek?
-Dehogy, anya-hazudtam.
-Oh, az jó, már azt hittem...hogy ment a fotózás?
-Remek volt, anya. De tudod, tegnap értem haza, meg az időeltolódás, meg minden...
-Jó, jó, értem én, menj csak aludni.
-Kösz, anya
-Nincs mit. Majd nézd meg, mit tweeteltem, jó?
-Oké, anya, szia.
-Szia, kicsim!
Komolyan mondom, anyám rosszabb, mint egy tini. Amióta felfedezte az internet világát, amit mellesleg én mutattam meg neki(bár ne tettem volna!) azóta erre van rákattanva...nem érdekli, ha senki sem retweettel neki vagy ha nincs egy követője sem, ő elvan a saját kis világában...ezért nem engedtem fel facebook-ra...még örülök, hogy itt nem zaklatja senki...miattam. És még mondja valaki, hogy nem törődöm a családom boldogságával!

~Szereplők~

Sziasztok! Elkezdtem egy új blogot...megint:D nos, tegnap megnéztem a gettómilliomos c. filmet, és megcsapott az ihlet...

~Szereplők~

Egy pillanatra felejtsd el, hogy Dev híres...Ebben a történetben olyan lesz, mint minden 20 éves utcagyerek Mumbai-ban. Minden nap elmegy focizni a barátaival, munkanélküli, dehát ezen már nem is csodálkozunk...

Ő pedig a világhírű, szépséges magyar modell, Palvin Barbi. Hogy hogyan kerül Mumbai-ba, az majd a történetből kiderül...